2013.08.18. 18:24
Sprawl trilógia, ahogy én olvastam
Anno egy ismerősöm azt mondta: „hogy ha meg akarod szeretni A Gyűrűk Ura univerzumát, akkor nem csak a három legismertebb könyvet, de az összes többit is el kell olvasnod, hogy lásd, ahogy összeáll egy nagy egésszé.” Mivel William Gibson Sprawl trilógiája ugyanolyan jelentős része a cyberpunknak, mint a fent említett regényfolyam a fantasynek, ezért megkerülhetetlen minden rajongó számára. Mivel a Snow Crash, és néhány másik regény (Lucifer sárkánya, Szintetikus álom, ClipArt) már korábban el lettek olvasva, kialakult a zsáner irodalmi oldaláról alkotott véleményem, és szerettem volna, ha a leghíresebb kibervandál regénysorozat is szerepel az olvasmányaim között.
A Neurománcot beszerezni nem volt olyan könnyű, mint ahogy azt korábban hittem. A mai napig kevés könyvvásárlást engedhetek meg magamnak, de akkoriban – kb. két éve – még máshogy álltam anyagilag, viszont kedvenc antikváriumomban nem lehetett megtalálni az első kötetet, csak valamelyik másikat, vagy Gibson egyéb műveit. Mindenképp el akartam kerülni a Szukits-féle féltéglát, mert utazás közben cinkes lett volna magammal cipelni. Egy nyári napon viszont benn volt a kötet, és lecsaptam rá. Itt jöttek az izgalmak és meglepetések.
Korábban már volt szerencsém Gibsonnal megismerkedni, köszönhetően annak, hogy a Snow Crash-el együtt vettem meg az Izzó króm novelláskötetet, és az Idoru című könyve pedig benn volt a könyvtárban, amelyikbe járni szoktam. Mindkettő negatív olvasmányélmény volt (előbbit néhány novella után vissza is tettem a polcra). Mikor a végére értem, nem értettem, hogy mi a franc történt? Mi volt ennek az egésznek az értelme? Költői kérdésemre nem kaptam választ, de nem adtam fel. Őszintén reméltem, hogy a Neurománc jobb írás lesz. Szerettem volna szeretni Gibsont.
Kezdetben sikerült jól haladnom vele. A régi, puhafedeles Valhallás verzió lehet, hogy pocsék minőségű papírból készült, és la fordításban Ajkay Örkény vétett pár hibát, de legalább gördülékenyen volt megszerkesztve a szöveg. A betűk elég nagyok voltak ahhoz, hogy dioptriaromlás nélkül is olvashassam a regényt, a borító is bejövős volt, az ismertető is felkeltette az érdeklődésemet, így az úton hazafelé húsz oldalt nyálaztam át. A problémák a hatvanadik-hetvenedik oldal magasságában kezdődtek.
Kép a videojáték változatból. Ott így jelenik meg a játékos előtt a cybertér.
Hol értettem, mit akartak csinálni ezek a surmók, hol nem. A gibsoni stílust megszokni elképesztően nehéz volt. Az egymásra épített, bonyolult metaforák, és a nyakatekert mondatok nagyon nem voltak segítségemre, amikor össze akartam rakni a szöveget, hogy elképzeljem, mi folyik ott. Nem sikerült. Mikor a végére értem a könyvnek, nem is tudtam, hogy mi a franc történt. Ugyanolyan értetlenül álltam fölötte, mint amilyen értetlenül becsuktam az Idorut az utolsó oldal után. Ekkor adtam föl a reményt. De nem tudtam tőle megszabadulni.
Mivel megesküdtem magamnak, hogy a magyarul megjelent cyberpunkok legjavát begyűjtöm, ezért megszereztem a gibsoni életmű további – magyarul is hozzáférhető – darabjait is, A gépezeten és a Blue Ant trilógián kívül. Ezután nem nagyon akartam visszatérni a világába. Az elkövetkezendő hónapokban belekóstoltam a poszt-cyberpunk irodalomba is. Megvolt a Szabadesés rádió, a Gyémántkor, a Ready Player One, a Deus Ex: Ikarosz-hatás és a Moxyland is. Ezek közül csak az utóbbi okozott csalódást, a többit nagyon élveztem. Aztán a kezembe került a Kis magyar cyberpunk című kötet, ami fölött a mai napig nem tudtam napirendi pontra térni. Jó, ha a – szépen megírt – novellákból kettőre lehetett ráhúzni a kibervandálságot, ezért kissé becsapva éreztem magam. Megpróbáltam legyűrni a Nejlonangyalt is, pár hónappal korábban, egy hosszú autóút alatt, de nem sikerült. Ekkor történt meg a csoda. Ugorjunk egy kicsit vissza az időben!
Január-február környékén néztem rá a cyberpunk könyvek számára fenntartott polcomra. Két dolgon akadt meg a szemem: hogy lassan betelik, és hogy a Galaktikás könyvek között ott volt A holnap tegnapja. Az elég minimalista kidolgozású kötet egyike volt az új Galaktika nyitókönyveinek, melyet foltozás okán adtak ki anno, hogy a Híd trilógia minden darabkája olvasható legyen magyarul. Ha gyakornok vagy a Galaktikánál, akkor nem árt, ha képben vagy a könyveikkel kapcsolatban, így tudtam, hogy nem tudom kikerülni ezt a TAGnapos könyvet. Az Idoru folytatásaként abban reménykedtem, hogy ismerősebb lesz a világa. A hátsó borító is azt ígérte, hogy az előzmények nélkül is élvezhető. Lelövöm a poént: kurvára nem az, szóval nem árt, ha elolvassátok az előzőket!
A könyvvel meglepően rövid idő alatt végeztem. Sokat segített, hogy ismertem a korábbi részét a trilógiának, így néhány figurát elő tudtam hívni az emlékeimből. Pék Zoltán fordítása állítólag nem volt a helyzet magaslatán (ő azt mondta egy beszélgetésen, hogy a cím lefordítása sem volt egyszerű). Én ebből csak pár magyartalan mondatot és hülyén fordított kifejezést (vadjenki redneck helyett) vettem észre, de ezek nem gátoltak az olvasásban. A könyvben megvolt a gibsoni stílus „gyönyöre” is, de nem volt olyan zavaró, mint a Neurománcban volt. Ezt legalább végig tudtam olvasni. Megérte-e? Nem. A sztori semmitmondó volt, mintha ott sem lett volna. A karakterek szerencsétlenkedéseiből nem célszerű összerakni egy történetet, különben elmegy tőle az épeszű ember életkedve, vagy éppen felmegy benne a pumpa. A könyv visszakerült a polcra, én pedig panaszkodtam Petinek, hogy „Gibson megint gondoskodott róla, hogy ne szeressem meg”. Ezek után egy időre el is ment a kedvem a cyberpunktól. Szerencsére a fent említett, jól sikerült írások visszaadták a hitemet, és ekkor történt valami roppant érdekes.
Ezután kezdtem ismerkedni a fantasyvel. Kissé éles váltás volt ez, de nem bírtam túl sokáig. Hogy a sci-fihez, vagy a fantasyhez vonzódsz jobban, az akkor derül ki, amikor elolvasol egymás után néhány, a két említett témába tartozó regényt, aztán lemérheted, hogy mennyitől unsz rá a sablonjaira. Én sci-fiből képes vagyok tizenkettőt is elolvasni egymás után, mire úgy érzem, hogy változást kell beiktatnom az étrendembe. Fantasynél ez a szám hat, maximum hét. Egy hétig szünetet tartottam az olvasásban, aztán egy csendes, nyári estén – ez két hete volt – elővettem a Számláló nullára című könyvet, a Neurománc folytatását. Többen is azt írták róla, hogy jobb lett, mint az első volt. Nulla elvárással ugrottam neki, és hajnali kettő körül vettem észre, hogy még mindig olvasom.
Az, hogy Gibson három szálon vezette a sztorit, sokat dobott a szöveg fogyaszthatóságán. Bár a gibsoni írásstílus még mindig nem vált a kedvencemmé, de legalább most már képes volt ezt ellensúlyozni érdekes karakterekkel és szituációkkal. Ezek pedig kitartottak egészen a könyv végéig. Továbbá nem sok utalás volt az első részre, csak a kifejezések és eszközök, de azokra visszabírtam emlékezni, amiről meg fingom sem volt, annak gyorsan utánanéztem, és a helyükre kerültek a részletek. Szóval röviden: tényleg jobb volt, mint a Neurománc. Azt pedig, hogy Neuromancer és Wintermute vudu isteneket megszemélyesítő MI-ket hagytak maguk mögött a cybertérben, zseniális ötletnek tartottam. A befejezés után egy nappal már kézbe is vettem a Mona Lisa Overdrive-ot, amellyel párhuzamosan olvastam az Izzó króm novellát is. És nem azért, mert a cyberpunk iránti rajongásom miatt kötelességemnek éreztem, hogy elolvassam őket, hanem mert EL AKARTAM olvasni. Ez kevesebb, mint egy hét múlva össze is jött. Túl voltam a teljes Sprawl univerzumon. Hogy milyen volt így, együtt az egész? Lásd lejjebb.
Érdekes volt, ahogy az egész összeállt egy teljes világgá. Végső soron tetszett, hogy a végkifejlete nem volt olyan negatív, mint a világ, amiről olvashatunk. Azt sajnáltam, hogy Turnerre és Case-re csak utaltak a későbbiekben, Marly Kruskováról pedig nem esett sok szó a harmadik kötetben, de legalább elvarrta a szálakat. Így amikor letettem a befejező részt, elégedetten bólintottam. Ez egy korrekt sorozat volt. De megfigyeltem néhány apróságot benne.
Cybertér a System Shock című játékban. Sok rajongó szerint itt jelenik meg a legjobban a gibsoni virtuális adatmező, és a benne való utazás is itt a leghitelesebb.
A gibsoni stílusnak annyira jót tett ez a több szálon való vezetgetés, hogy a későbbi könyveiben is ezt alkalmazta. A Híd trilógia kötetei is hasonlóan épülnek fel. Az első kötetben (Virtuálfény) megismerünk néhány szereplőt, a másodikban (Idoru) megismerünk újakat, a harmadikban (A holnap tegnapja) pedig mindkettő történetét lezárja az író. Kár, hogy ott a végkifejlet már csalódást okozott. Ezt leszámítva semmit nem változott a szerző stílusa. Posztmodern prózája keveredik a technokrata nyelvezettel és a szlenggel, és ez ugyanúgy zavaró, mert nagyon oda kell figyelni a mondataira, hogy felfogjuk, mit is akar velünk elképzeltetni az író. Az pedig, hogy a novelláit is ugyanilyen stílusban írja, már szinte abszurd.
Újabb kép a System Shockból. Én valahogy így képzelem egy ellenséges MI felbukkanását a cybertérben.
A másik problémám az volt a könyvekkel, hogy a „stáblistában” nincs pozitív karakter. A világ zűrzavaros sötétsége a karakterekre is rányomta a bélyegét, ezért mindegyikük piti bűnöző, zsarnok cégtulaj, zsoldos, bérgyilkos, drogos, hacker, deviáns mesterséges intelligencia vagy prostituált. Ez nagyon friss lehetett 1984-ben, mikor a Neurománc először megjelent, de nem csodálkozok azon, hogy a sok epigon után az emberek ráuntak a sötétségre és a depresszióra. Ezekkel a karakterekkel roppant nehéz azonosulni, mert unszimpatikusak. Üdítő volt Kumiko megjelenése a Mona Lisa Overdrive-ban.
De hiába a jól összerakott világ, Gibson ettől még nem lesz a kedvenc írom. Ennek ellenére felkeltette az érdeklődésemet, és biztosan adni fogok egy esélyt a még el nem olvasott könyveinek is (nem is beszélve a Neuromancer videojátékról). A Virtuálfényt még nem olvastam ki, ellentétben a másik kettő hidas könyvével, így az következik, mint a gibsoni cyberpunk – általam még nem ismert – utolsó darabja. Remélem, hogy A gépezet és a Blue Ant sem fog csalódást okozni. Ha a Virtuálfénnyel végeztem, biztosan fogok a Híd trilógiának is szentelni egy hasonló bejegyzést.
5 komment
Címkék: vélemény sci-fi élménybeszámoló
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
armitage 2013.08.18. 19:55:50
ha nem tolakodás, akkor szívesen fűznék pár kommentet a posztodhoz. Az első (amit mindenkinek elmondok, aki a Sprawl-trilógiával ismerkedik), hogy a Szukits-féle kiadás _előtti_ hazai kiadásokat, a Mona Lisa Overdrive kivételével, jobb elfelejteni. A Számláló első kiadása még csak-csak, de a Neurománc első kiadás fordításilag rémes. A Szukits-verzió sokkal jobb. Tudom, mert mindkét verziót én írtam :)
Ha a hazai Neuro-kiadások sztorija, beleértve az Interplay-féle Neuromancer kalandjátékot és ennek hatását :) akkor itt egy kis adalék tőlem-velem-rólam, hátha nem olvastad (ha igen, akkor elnézést):
sfmag.hu/2012/05/21/neuromancrol-szo-sem-volt-interju-ajkay-orkennyel-a-neuromanc-magyar-forditojaval/
üdv
AÖ
Rondár 2013.08.18. 20:46:03
Az általad mutatott linket már sokszor elolvastam, ahogy azt is tudom, hogy miket javítottál ki az új verzióban. De ahogy írtam, utazás közben nem lett volna jó mindenhová magammal cipelni, külön kötetes kiadásra pedig még nem került sor mostanság.
Szerintem az első kiadás sem volt olyan rossz. Mások, akik angolul olvasták, mondták azt, hogy feladta nekik a leckét. Szóval nem kicsit kell előtted kalapot emelni, hogy első fordításnak be merted vállalni. :)
Amúgy egy valami nem értek. A többi Gibson kötetet (az Árnyvilág kivételével) miért nem te fordítottad? Mert utána elég nagy összevisszaság lett a fordítók terén.
armitage 2013.08.18. 21:31:25
:) nekem megtisztelő, ha valaki fogéalkozik azokkal a művekkel, amelyekben ha fordítóként is, de az én munkám is benne van. És hogy hogy mertem bevállalni annak idején, azt magam se értem :)
A Szukits-féle kötet valóban kényelmetlen, állvány kell az olvasásához :) de ettől függetlenül továbbra is azt ajánlom, hogy ha teheted, olvasd el, már csak azért is, hogy a kihagyásoktól mentes, teljes verziót ismerhesd meg.
A Gibson-fordítások, pontosabban a fordítói paletta sokszínűsége mögött első körben a szerzői jogok, aztán a kiadói megközelítések állnak. Hogy épp melyik kiadó melyik mű jogaira csap le, és aztán azt kivel fordíttatja, az elég változó. De előfordult, hogy én épp nem értem rá, vagy az adott kiadó nem keresett meg, vagy annyira szorította az idő (lekötött nyomda stb.), hogy gyorsan dolgozó, de Gibsont, a gibsoni szövegek szét- és újra összeszerelését, vagy a gibsoni rétegek kulturális csapdáit kevéssé ismerő fordítóra bízta a munkát, gyakran sajátos eredményekkel :) Gibsont valóban nehéz fordítani – az interjúban körvonalaztam is a főbb okokat.
Ha úgy alakul, természetesen szívesen fordítok/fordítanék Gibsont, mert azzal hízelgek magamnak, hogy értek a művei tolmácsolásához, a komplex képei kibontásához. Sajnos, nem minden fordító tud rájuk hangolódni és gyakran nincs idejük aprólékos gonddal mindenféle részletnek utána járni.
Az is igaz viszont, hogy (amint azt az interjúban is és másutt is hangsúlyozom), az én Gibson-felfogásom kicsit más: én egyáltalán nem cyberpunk irányból közelítem meg, mi több, Gibson esetében majdnem annyira idegenkedem ettől a címkétől, mint ő maga :)
Rondár 2013.08.18. 23:22:55
A Gibsonról kialakult nézeteidet pedig osztom. Szegényt elég szépen beskatulyázták. Ezért érdekel a Blue Ant trilógia is.
Amúgy van valami e-mailcímed is, amire írhatok? Van hozzád néhány kérdésem, amit itt nem szeretnék feltenni. Ha nem akarod ide leírni, kérlek, dobj meg egy e-mailt a forflora@citromail.hu e-mailcímre.
smokey2k 2018.03.02. 23:25:59
2013-as blog bejegyzés.. öt évvel később bukkantam rá :)
Én anno a 92-es kiadást egyből elolvastam. Előtte már nagyon vártam a magyar megjelenést, az angolom akkoriban igencsak harmat gyenge volt, 16 voltam csak és az oroszt erőltették előtte államilag.
Engem akkoriban telibe talált, mai napig alapmű számomra. Olvastam előtte Lemtől kezdve K.Dicken át Asimovig sok mindent, de ez valami teljesen új volt és pont jókor jött. Másrészt igazat adok abban hogy nehezen lehet megbirkózni Gibson stílusával, ha jól értem 2010 után olvastad és annyira nem taglózott le mint engem. Ez érthető, a korai 90-es évek óta sok jó írás jelent meg, másrészt az egy eléggé más korszak volt.
Engem a mai napig elvarázsol hogy még mindig tudok új dolgokat felfedezni a történetben. Régen olvastam de emlékszem hogy John Perry Barlow többször is említve van a könyvekben, ennek anno nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, akkoriban nem is tudtam ki ez a Barlow azt hittem egy kitalált figura. Nem rég halt meg, béke poraira....sajnos innét tudtam meg hogy nem kitalált személyről van szó. Vagy vegyük a Szabadpart űr állomást. A könyv elolvasása után egy két évre rá véletlen kezembe került egy orosz rakéta technológiával foglalkozó tudományos "fanzine" a 70-es évekből, ez nem egy sci-fi magazin hanem inkább egy tudományos hír közlő magazin volt. Legnagyobb meglepetésemre a Szabadpart űr állomáshoz nagyon hasonló szerkezet volt elemezve benne kivitelezhetőség és működtetés szempontjából. Engem anno kifejezetten az fogott meg a regényben hogy hiába olvastam el a felét se értettem hogy miről is szólt. De idővel minden helyre került és minden egyes alkalommal mikor újabb rejtély tárult fel mintha a regény folytatódott volna a fejemben.
Ajkay Örkény meg alapból egy demigod és nagy köszönet hogy 92-ben elmerülhettem a Sprawlban :)