Pár éve lettem keményvonalas cyberpunk rajongó, nem sokkal a Blade Runner megtekintése és a Snow Crash elolvasása után. Annyira megkedveltem ezt a világot, hogy teremtettem egy sajátot, és elneveztem Magnak. Nagy munkát fektettem abba, hogy kitaláljak egy sajátos virtuális valóságot, de a cégek uralta jövő sablonját sehogy sem tudtam megkerülni. A Mag-univerzum négy novellát fialt, de - eddigi kutatásaim szerint - ez az egy élte túl a B13 pusztulását. Egy kiégett zsaru mesél arról, hogyan tették tönkre az életét. A TOVÁBB gombra kattintva olvasható.

Érezted már valaha, hogy az eszedre kellett volna hallgatnod a szíved helyett? Hidd el, nálam senki sem tudja jobban, hogy az ész erejének felül kell múlnia a szívet, ha valódi sikert akar elérni. Én hibáztam. Hallgassatok végig. A nevem Thomas J. Neuron. Valaha a CyberCop tagja voltam. Egy rendfenntartó csoport, melynek feladata: meggátolni a resernesten bekövetkező bűncselekményeket, mint például illegális szoftvermegosztás, adatcsempészet, felhasználó zaklatás és még sok más. Egyike voltam az első öt rendőrnek, akit beszerveztek ebbe a csoportba. Briliáns kezdeményezése volt ez a New Heaven-i rendőrségnek, melynek részleteit közösen dolgozták ki a Silverth Corporationnel.

Kaptunk különleges képességekkel felruházott avatárokat. A mi avatárjainkra olyan ruhákat – „skineket” – rajzoltak, melyekhez hasonlókat a science fiction filmekben látható csillagközi katonák viseltek. Az avatárjainkhoz jártak különleges, úgynevezett „logouter” programok, melyekkel bármikor eltávolíthattuk bármelyik avatárt. Ezeknek pisztoly alakjuk van, és a működési elvük is megegyezik a pisztolyokéval. Könnyen hozzászoktunk a használatukhoz, és sisakjainknak köszönhetően senki sem tudta kinyomozni, kik lehetünk az egyenruha mögött.

Mi viszont pillanatok alatt kideríthettük az illető azonosságát. Az emberek mindig is naivan kezelték a saját magukról rendelkezésre álló információkat. Saját akaratukból megosztották őket, és bele sem gondoltak, hogy ezen információkkal a cégek visszaélhetnek. És vissza is éltek. Ha az ember kezébe hatalom kerül száz százalék az esélye annak, hogy ki is fogja használni. A Silverth pedig imádta a hatalmat. A gyanús avatárok tulajairól pillanatok alatt kiderült minden, amihez a nyomozásra szükségünk volt.

Az avatároknak sokáig esélyük sem volt ellenünk. Mindenki, aki megpróbált szórakozni egy kiberzsaruval, az avatárjával fizetett érte. Én karrierem során legalább tizenöt-húsz avatárt kapcsoltam le, és ott voltam akkor is, mikor kiderült: már a felhasználók is felfedezték a saját logouterjeiket.

Volt egy időszak, mikor a resernest virtuális világát megfertőzte egy aljas vírus. Mi védve voltunk tőle, de az avatárok között úgy terjedt, akár a kamaszok között a női celebek meztelen holofotói. Végül elhárítottuk a problémát, de röviddel utána szemtanúja lehettem, ahogy egy hacker avatárja visszalőtt az egyik kollégámra. A kollégám kizuhant a virtuális térből, egy másik pedig lekapcsolta a rendbontót, míg én dermedve néztem, ahogy társam apró számokra hullik szét. A Silverth tűvé tettette velünk a teljes resernestet, hogy megtaláljuk és kiiktassuk az illegális technológiát, mielőtt az elterjedne. De már elkéstünk. A logoutereket megosztották, és mi semmit sem tehettünk ellelne. Felerősíthettük sajátjainkat, de a lázadó szellemű programozók hónapokon belül írtak egy miénknél is fejlettebbet. Mindannyian tudtuk, hogy csak idő kérdése, és kirobban a virtuális háború. És tudjátok, mi a legrosszabb? Ki is robbant. Előbb mint vártuk.

A Silverth elkülönített terepeket hozott létre a resernesten belül, ahol a felhasználók öldökölhették egymást szabadon, de ez nem óvta meg az „utcákon” sétálgató avatárokat pszichopata társaik ámokfutásától. Állandóan harcolnunk kellett a virtuális gyilkosokkal. Elterjedt ezekre a gyilkosságokra az „avatárgyilkosság” kifejezés, melyen mindig elmosolyodtam, akárhányszor meghallottam. Szerintem az avatárok pusztán jelképes önképek, melyeket meg se lehet ölni úgy, ahogy egy embert szokás. A térből kidobott felhasználók pár percen belül visszatérhettek a resernest világába. A büntetőeljárást is csak a hisztis áldozatok nyomására kezdték meg, és az avatárgyilkosság bekerült a büntetőtörvénykönyvbe. De ezek már senkit sem érdekelnek.

Miután nyilvánvalóvá vált, hogy a szervezett és előre megtervezett támadások mögött egy Burnout nevű hackercsoport áll, a Silverth elvárásai is megnőttek az irányunkban. A CyberCop tagjainak a vállára az eddigi felelősség duplája nehezedett. A számunkat a többszörösére növelték, és már az egész világon voltak állomásaink. Ahogy szaporodtak a virtuális bűnözők, úgy szorult körénk az a bizonyos hurok. Szakaszvezetőinket minden sikertelenül végzett akció után leváltották, ezért kicsit féltem, mikor előléptettek, és már nekem kellett vezetnem egy hat fős csapatot. A második küldetésünk lett sikertelen, és engem akkor bocsátottak el. Elmesélem, hogy történt.

Két hacker avatárját kellett lekapcsolnunk, akik lopott információkat szállítottak. Kezdő hackerek lehettek, mert amatőrökre jellemző hibákat követtek el. Könnyen utolértük őket, és már csak kicsin múlott, hogy kiléptessük őket a resernestből. Ekkor azonban váratlanul bukkant föl egy, a rendszereink előtt titkosított avatár. Nem tudtunk róla semmit, csak azt, hogyan emlegetik: Virtualista. Egy kiberszamuráj, akiről olyan dolgokat terjesztettek, hogy még a resrenest programjainál is frissebb szoftverek egész armadáját birtokolja. Egyikünk se nagyon hitt benne, de mikor megpillantottuk, azonnal tudtuk, hogy ő az. Mikor ráközelítettünk a szenzorjainkkal, csak az ERROR feliratot bámulhattuk, majd a fémesen csillogó kardját csodálhattuk meg egyetlen másodpercig. Olyan hihetetlen volt, olyan sokkoló, olyan… erős. Pillanatokon belül végzett az osztagom avatárjaival, aztán én következtem. A viperámmal próbáltam megvívni vele, de én is bevégeztem. A két hacker megmenekült, a mi pofánk pedig égett a szégyentől. Ez volt az első eset, mikor egyetlen avatár képes volt felülkerekedni egy egész csapatnyi kiberzsarun. És én meg is kaptam a magamét.

Nem csak a szakaszvezetői posztomat vették, hanem a munkámat, és az eddig a Silverth által fenntartott lakásomat is. Ebből következik, hogy a feleségem lelépett a kislányunkkal, és én most… itt vagyok. Csak mert nem tudtam legyőzni a legendát – ami szerintem senkinek sem ment volna –, elvesztettem mindent. Még azt is elintézték, hogy sehol másutt ne kaphassak munkát. És ahogy a volt kollégámtól hallottam, azóta még sok csapat jutott a mi sorsunkra, miután a Virtualista hivatalosan is a Burnout mellé állt. Miközben az utcán próbáltam túlélni, titokban szurkoltam neki. Szurkoltam, hogy pusztítsa el a Silverth-et, mert egy ilyen zsarnoki cég nem uralhatja a virtuális világot. Szurkolásomnak vége szakadt, mikor kiderült, hogy őt is elkapták. Sokan benne láttuk az utolsó reményt a Silverth ellen, de így már tényleg nem maradt senki, aki a cég fölé kerekedhetne.

Mindennek már lassan három éve, és azóta a Silverth még inkább megerősödött, és már szinte alig lehet hallani a hackerlázadásokról. Miközben ezeket mesélem nektek, lehet, hogy a Silverth lassan bekebelezi a valóságunkat. Na… Ha tetszett nektek a történet, igazán megajándékozhatnátok néhány dolcsival. Nekem is élnem kell valahogy… már ha számít még bármit is az emberélet.    

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.