Egy fiktív riport, melyet egy George Church nevű ember felfedezésére írtam, válaszként. A tanárnőnket nagyon ledöbbentette, hogy ez valakinek egyáltalán eszébe juthatott. Az ötlettel eljátszottam, és magyaros ízekkel kevertem. Elsődlegesen humoros írás.  A TOVÁBB gombra kattintva olvasható.

Ő-S-E-M-B-E-R-K-É-P-Z-Ő

Bejegyzést írta: Holló Péter

Dátum: 2033. augusztus 17. 22:53

A Magyar Narancs Online-on volt már lehetőség elolvasni egy cikket, melyet Ősemberképző címen közölt le az oldal szerkesztője, Tripon György. Ez a bejegyzés szubjektív szemszögből – és a cikkből kimaradt tartalommal – írja le az isaszegi Neanderland projekt katasztrófáját, riportszerűen.

Karba tett kézzel ültem az otthonomban, és a falra kivetített bemondónőt bámultam, Csolkai Etelkát, mikor hallottam a lehetetlen ötletet. Bár a híradót egy ideje csak emiatt a nőci miatt nézem, mégis felkeltette a figyelmemet az egyik riport.

  A hír szerint az amerikaiak létrehoztak egy ősembert, használható DNS-ekből és modern génmódosító eszközökből. A hír után egy évvel már egy kisebb kolóniát is sikerült létrehozniuk, és azóta is rendszeres szereplői a tudományos híreknek az ősemberekkel foglalkozó új felfedezések.

  Először eljátszottam a gondolattal, mi lenne akkor, ha Magyarországon is létrehoznának egy ilyen kolóniát, de eszembe jutott, hogy így is elég majomféle ősemlős van már itt, minek ide több?

  A fene se gondolta volna, hogy alig öt évvel később már nálunk is létrehoznak néhány ősembert. Jellemző… Arra van pénz, hogy majmot gyártsunk – arra mindig mertünk költeni –, de a nép életét szebbé varázsolni már luxus. Most, hogy belegondolok, az adófizetők pénzéből – így az enyémből is – csinálták meg őket. Jézus szakadt bokszerére! – kiáltottam fel hangosan.

Mit ad Isten, éppen engem bíztak meg azzal, hogy elutazzam Isaszegre, ahol ezt a telepet felállították, és írjak valamit a projektről. Először nem tudtam, hogy röhögve sírjak, vagy sírva röhögjek, de természetesen elvállaltam. Mertem volna mást mondani… Kezdő újságíró csak ne kellemetlenkedjen, de az öregebb se!

  Egy kedves, idős néni – aki szerette volna, ha elhallgatom a nevét – házában szálltam meg a „stáb” tagjaival. Mint kiderült, rajtam kívül négy ember dolgozott együtt ezen az „ősemberképzőn”. Egyikük Gelencsér Miklós volt, hozzám hasonlóan újságíró, csak más lapnál alkotott. A másik dr. Serpenyő Iván László, ősemberkutató. Ő volt az a szaki, aki a nap végére mindig összeírta az eseményeket. Harmadik szereplőnk Kerekes László, aki tolmácsként igyekezett közvetíteni az ősember és mi köztünk. Hogy ő hol a fenébe diplomázott ősembernyelvből, azt majd később elárulom. Utolsó fazonunk pedig maga a projektvezető, dr. Vámosi Károly.

  A telepen – melyet Neanderlandnek keresztelt el a Vámosi úr, felsőbb utasításra, és melyet én viccesnek, Serpenyő úr pedig helytelennek tartott – csak néhány hetet töltöttünk el.

  Az ember azt hihetné, hogy fedett, jól őrzött területen, steril körülmények között folyt a kutatás. Az ember téved. Noha voltak energiafalat kibocsátó asztalaink, fegyveres őrségre nem igazán futotta. A szabadtéren állt a telep, az ősemberek természetes környezetét imitálni hivatott díszlet pedig maga volt a vicc. Mivel a közelben nincsenek hegyek, amikbe barlangokat lehetett volna építeni, megtermett sátrak és színházi díszletek pótolták az édes otthont.

  Na – gondoltam –, ez is jól kezdődik. Arról pedig aztán senki nem szólt, hogy nekünk – igen, még nekem is – kell majd ellapátolnunk az ősemberek végtermékét. A következő nap kezdtem bele a cikkanyag elkészítésébe. Először természetesen Vámosi urat kérdeztem ki. Róla annyit érdemes még tudni, hogy a negyvenes évei végét járta, eredetileg pedig politikai tanácsadó – még eredetibben pedig ügyvéd –, akinek előléptetését segítette ez az egész. Állandóan cigarettázott, mikor láttam. Annyira volt lelkes attól, hogy ott lehet, mint egy átlagos magyar a banki sorban állástól. Kommentjeimet zárójelbe írtam.

– Mondja kérem,  hogy lett ön az objektum megbízott vezetője?

– Az MISZP megbízásából, aki ezt az egész projektet lehetővé tette. Sokat köszönhetünk még ezen kívül az Európai Uniónak is, akik anyagi támogatást nyújtottak a Neanderland felépítéséhez. (Itt majdnem elmosolyodtam. Érdekelt volna, melyik politikus zsebébe vándorolt a támogatás jó része. Ez viszont megmagyarázza, miért lett néhány képviselőnek új autója és villája három nappal a projekt indítása után.)

– Ön elégedett a jelenlegi körülményekkel?

– Véleményem szerint sokkal rosszabbul is járhattunk volna. (Valóban. Be is lehettünk volna zárva az ősemberekkel egy sátorba, és továbbfejlődhettünk volna ősköcsöggé.) Bár igaz, kevés erőforrás áll rendelkezésünkre (Az étkeztetésünk is egy szerencsétlen nyugdíjason múlt, szóval a „kevés erőforrás” eltúlzottan diplomatikus.), de úgy hiszem, a beosztottjaink mindent megtesznek a helyzet javulásáért.  (Kiegészítés: Vámosi úr egyszer sem lapátolt szart.)

Vámosi urat nem kérdezgettem tovább, mert hiába látszott rajta a levertség, úgyis csak az előre betanult szöveget mondta volna. Így inkább Miklóssal beszélgettem, már messze nem hivatalos stílusban. A beszélgetésre sörözés közben került sor, és szerencsére nem az ősembertelepen, hanem a Breki söröző nevű vendéglátó ipari egységben.

– Neked sem sikerült túl sok mindent kiszedned a Vámosiból? – kérdeztem mosolyogva.

– Nem hát – legyintett a kolléga. – Tipikus politikusi attitűd. Amit meg sikerült kiderítenem, az sem tőle, hanem a dokitól származik.

– Miért, mit derítettél ki?

Itt Miklós gyanakodva nézett végig, utána pedig ravasz mosolyra húzódott a szája.

– Nem fogom elárulni a konkurenciának. Ha kell az információ, szerezd meg magad! Csak ezért jöttél velem sörözni?

– Nem – hazudtam reflexszerűen, mely az újságírók leghasznosabb képességének minősült. – Csak már nagyon untam a telepet.

– Ezt el tudom hinni.

Miután bólintott, meghúzta saját üvegét, és mélyet sóhajtott.

–Mondd,Peti, te látsz ebben bármit is?

– Mármint a projektben?

– Aha. Őszintén.

– Hát… nem. Azt sem értem, erre egyáltalán miért volt szükség.

– Majd én megmondom neked – mondta büszke hangsúllyal az idős újságíró, és egy nagy kortyolás után bele is kezdett.

– Magyarország bizonyítani akart Európának, a világnak, de talán saját magának is. Valamiben szeretne nagyhatalom lenni, ezért ölt bele milliárdokat ebbe az egészbe. Szeretné, ha nem nevetne rajta mindenki, vagy hogy ne felejtsék el. Ezért ez az egész hajcihő.

  Én ezzel nem értettem egyet, de nem szóltam bele. Megjegyzés az olvasónak: nem szeretek öregebb kollégákkal vitatkozni, mert annak mindig megiszod a levét, pláne, ha az adott kolléga befolyásosabb nálad. A továbbiakban a nőkről és a piáról beszélgettünk. Kiderült, hogy ő is nagy rajongója a bögyös Etelkának.

Nem volt mit tenni, már csak két személy maradt. Miklós javaslatára Serpenyő úrhoz fordultam a kérdéseimmel, aki először nem akart beszélgetni, de egy kisüveges Borsodi után megenyhült, és a fájó hátára hivatkozva szünetet kért Vámositól.

  Leültünk egy asztalhoz, és ott tartottam meg vele a kis interjút. Először persze másról beszélgettünk, és azt tapasztaltam, hogy a doki jóval nyíltabb személy Vámosinál és Miklósnál.

– Elvileg nem ihatnék alkoholt. Érzékeny vagyok rá, de hát valamiben meg kell halni, nemde?

 Egyetértően bólogattam, miközben néztem, ahogy jól meghúzza a sörét.

– Ha az asszony látna, most ordítozna velem. Már az sem tetszett neki, hogy elvállaltam ezt az egészet.

– Akkor miért vállalta el?

– Jobban mondva ragaszkodtam ahhoz, hogy haddén tanulmányozhassam őket. Szerencsére az intézet vezetőjével jó barátok vagyunk. Egyébként azért akartam én mindenképp idejönni, hogy távol lehessek az asszonyomtól.

– Miért nem hagyja akkor el?

– Hohó, fiacskám… Szerinted hány éves vagyok én? Segítek, hetvennégy és hetvenhat között.

 Mosolyom szélesebb lett, mire a doki megveregette a vállamat.

– Ha sokáig csinálsz valamit, a részeddé válik, még ha nem is éri meg a beleölt időt.

  Van egy kőfaragó ismerősöm, aki úgy döntött, hogy nem vonul nyugdíjba. A munka már az élete részévé vált, még ha kőporos, akkor is. Én is így vagyok az asszonnyal. Nem sok férfi ismeri be, de mikor összeházasodunk egy nővel, azt többnyire fiatalon tesszük, mert magával ragad minket a nő vonzereje. Ez évekkel később eltűnhet belőle, és ami marad, az egy dinoszaurusz. A nők talán megelégednek a még lélekben fiatal férfival, de mi nehezen békülünk ki egy testileg elöregedett nővel. Fiatal lelkünknek már nem vonzó a megereszkedett bőr, vagy a lógó csöcs, meg a…

– Értem. (Siettem elhallgattatni a bácsit, mielőtt rátér a hurkákra és a túrós nemi szervekre.)

– De mellette keltem és feküdtem évtizedeken át. Nem tudnám csak úgy elhagyni, hisz melyik fiatal nőnek kéne egy magamfajta vén bakkecske?

– Ha gazdag, és belátható időn belül távozik közölünk, akármelyiknek – feleltem, mire mindketten elnevettük magunkat. A doki ismét meghúzta a dobozt. Elég nagyokat hörpintett, már kezdtem attól félni, hogy ott helyben kap alkoholmérgezést.

– Igazad van, Peti. Na szóval, mit is szerettél volna kérdezni?

– Csak annyit, hogy miért érné meg egy kormánynak ilyen drágán fenntartani egy kísérleti telepet, ha egyszer nem telik normális védőfelszerelésekre?

  Az öregúr megvakarta ősz körszakállát, és aztán válaszolt.

– Nem fogod elhinni: szavazótábornak.

  Tényleg nem hittem el. Ahhoz túl nagy ökörségnek hangzott.

– M-Mármint? Ugye nem arra gondol, hogy majd az ősemberek szavazatait fogják…

– De, fiam. Sajnos ez az igazság.

Itt szakadt el nálam a papírkutya. Arcomat bal tenyerembe temettem, és azt hittem, menten elájulok. És mégis, valahol ott motoszkált bennem a közhelyes mondat: „gondolhattam volna”. A doktor úr utána még jobban beavatott a tervbe. Az ősembereket pusztán arra akarják megtanítani, hogy képesek legyenek rajzolni egy x-et. Cserébe mindig kapnának élelmet, hisz ők ennyiből már nem a gonosz kormányt, hanem az adakozó istent látják bennünk. Zseniális. Gondolom, az ellátásukra is majd tőlünk veszik el a pénzt. Nem elég, hogy mi tartjuk el a kormányt, a cigányságot, a bűnözőket, de most már ősemberetetők is leszünk majd? Ezt egyszerűen nem tudtam elhinni. Másnap muszáj volt ezt kivizsgálnom, ezért megfigyeltem, hogyan oktatják őket arra a bizonyos x-re.  

Jézus szakadt bokszerére mondom, tényleg ezt csinálták! Kerekes László úr az egyik ősemberrel beszélt, akinek mutatott egy üres papírlapot. Az ősember nem értette, mit akar tőle a kopasz fazon, és ezen az sem segített, hogy Kerekes elmutogatta neki az x-et. Egyik ősünk elkérte a lapot, majd átlósan kettétépte, és aztán a lap többi részével is így tett. A nyelvész feje azonnal elvörösödött, én pedig nem bírtam tovább röhögés nélkül. Serpenyő doktor köhögésnek álcázta a hahotázását. Az ez után következő esemény viszont elgondolkodtatott.

  Kerekes elkezdte a lehető legmagyarosabb módon szidalmazni a csoportot és annak felmenőit. Az ősemberek nem érthették a modern magyar szöveget, de annyi eszük még nekik is volt, hogy észrevegyék a tanáruk arcán a haragot, hangneméből pedig kikövetkeztessék, mit is akar mondani. Ezért a csoport vezére – egy idősebb, de testes férfi – előrelépett, és fenyegető vicsorgással lengette meg bunkóját. Kerekes arckifejezése megváltozott, és máris készségesebb lett.

  Ezután ő maga hozott ennivalót, melyet átnyújtott a vezetőnek, aki szintén lecsillapodott. A korrupció megkezdte működését. Ősembereink már most tökéletes magyar állampolgárok lehetnének.

  Két kérdés jutott eszembe: egy nyelvész hogy lehet ennyire türelmetlen a „kísérleti alanyával”? Egyáltalán honnan szerzett diplomát neandermagyarból? Ezekre kerestem a választ, mikor különhívtam, hogy meginterjúvolhassam.

– Mondja, kérem, mik a tapasztalatai eddig az ősemberekkel?

– Nagyon nehezen tanulnak, de hát ez érthető. Nem olyan fejlettek, mint mi.

– Árulja el, kérem, valóban szükséges-e ebben a fajta hangnemben kommunikálni velük?

– Mármint mire gondol?

– Az ordításokra.

– Úgy kezelem őket, mintha gyerekek lennének. A gyerekek pedig nem tanulnak másból, csak egy alapos szidásból. (A gyermeknevelési módszereink ezek szerint eltérőek, jutott eszembe akkor.)

– Nem fél attól, hogy egyszer megtámadják magát?

– Mondja, magának mi a szakmája?

– Újságíró vagyok. (Azt hittem, teljesen egyértelmű.)

– Akkor gondolom, nem nyelvész.

– Nem.

– Hát akkor mégis miért kontárkodik bele az oktatási módszereimbe?

– Nem kontárkodtam, csak…

– Aha, persze! Tudja, ez a baj Magyarországgal! Mindenki azt hiszi, hogy mindenhez ért. Elmondok magának valamit, Péter: amíg maga nem szerez nyelvész diplomát, addig nekem ne adjon tanácsokat, megértette?

(Ez volt az a pont, ahol célszerűnek láttam befejezni az interjút.)

A második héten minden egyes nap végén a kocsmában kötöttünk ki. A probléma akkor kezdődött, mikor hirtelen elapadt a húsutánpótlás. Vámosi hiába telefonált napi rendszerességgel, a szállítmányok csak nem érkeztek meg. Mindnyájan feszültebbé váltunk, hisz eddig etetéssel még kordában tudtuk tartani a Kerekes óráit elszenvedő ősközösséget, de így már nem tudtunk parancsolni nekik. Hiába kértem meg a nyelvészurat, hogy változtasson a „tanterven”, megint megkaptam, hogy „nekem nincs papírom”. Az utolsó héten beigazolódtak a félelmeim.

  A törzs feje ismét megelégelte, hogy Kerekes üvöltözik a társaival, és meglengette felé a bunkóját. Kerekes hiába igyekezett lenyugtatni az ősmanust, hús nélkül semmi esélye nem volt. A törzsfőnök felháborodva azon, hogy elfogyott az étel, haragjában kivégezte szegény nyelvészt egy hatalmas ütéssel. A bunkó és a koponya találkozását egy mindhármunk számára hallható roppanás jelezte. Kerekes már halott volt, de ez az ősembereket nem gátolta meg abban, hogy ránk támadjanak. Egy eldobott dárda célba ért, és az óvatlan Miklós is már a földön feküdt egy hátából kiálló farúddal. Mindhárman az asztal közelébe siettünk, a doki pedig aktiválta az energiaburkot. A burok az ősemberek minden támadásától megóvott bennünket, míg Vámosi értesítette a rendőrséget az okosruhájába épített kommunikátoron keresztül.

  Az ősemberek közül többen is megpróbáltak nekirontani az energiamezőnek, de ők az életükkel fizettek. Rettegtünk, hiába tudtuk, hogy biztonságban vagyunk. Vámosi magából kikelve szidta a pártját és az egész magyar mindenséget, amiért nem biztosítottak számukra védelmet. Serpenyő úr igyekezett bennem tartani a lelket. Arról győzködött, hogy minden rendbe fog jönni. Én – abban a pillanatban – a pánik szélére sodródtam. Két olyan ember halálát néztem végig, akivel már összeszoktam az ottlétem alatt, ezt a látványt pedig sosem fogom elfelejteni, míg élek. Ott helybe megesküdtem, hogy halottak napján értük is gyújtok majd gyertyát.

  A rendőrök rövidesen megérkeztek, de mire mi szabadnak érezhettük magunkat, eltelt vagy két óra. Végül a kormányfő utasítására az eddig tanácstalan rendőrök kábító lövedékekkel elaltatták az ősembereket, mi pedig távozhattunk. Az elkövetkezendő néhány napban pszichiáterhez jártam. Sokáig nem mertem nekikezdeni az írásnak, de muszáj volt.

  Az újságcikk meglepően gyorsan elkészült, és előre lendítette a karrieremet. Néhány napon belül már vagy félmillió ember nézte meg, én pedig megnyugtathattam magam. Miután úgy éreztem, minden stimmel, találkozót szerveztem Vámosi, Serpenyő és én köztem. A Blaha Lujza téren vártuk be egymást, majd bementünk egy McDonald’sba enni.

  Két sajtburger, három big mac és egy nagy tál saláta betolása között elmesélték, hogy mik történtek velük a katasztrofális kísérlet után. Vámosi úgy döntött, visszatér az ügyvédi hivatásához. Lemondott politikai ambícióiról, most, hogy már jobban átlátja, mennyire rohadt az egész rendszer.

  Serpenyő doktor írt egy könyvet az egészről, melyet épp egy hónap múlva adtak ki Ősi ösztön címmel. Kollégái ajánlották neki fel a lehetőséget, ő pedig elfogadta.

  Mindketten látták a cikkemet az interneten, és erről beszélgettem velük.

– Ősemberképző? – kérdezte mosolyogva a doktor. – Nem találom jó címnek.

– Miért nem? – kérdeztem.

– Mert úgy hangzik, mintha valami átképzőközpont lenne. Ahol ősemberekké képzünk át mai embereket.

– Jobb nem jutott eszembe – mondtam, majd megvontam a vállam.

– Továbbá…

– Igen?

– Sok mindent kihagytál.

– Nem én hagytam ki, hanem a szerkesztő nyeste meg az anyagot. Azt mondta, túlságosan is részleteztem a brutalitást, és eltúloztam az ősemberek és a politikusok közötti hasonlóságok keresését.

– Akkor talán újraírhatnád, és publikálhatnád a blogodon ­– javasolta Vámosi, miközben kibontotta egy sajtburger csomagolását.

Ezen pedig komolyan elgondolkodtam. Az eredményt itt olvashatják. És ami engem illet, nagyon örülök, hogy végre teljesen, csakis az igazat tárhatom önök elé.  Nemrég pedig – és ez a hír nagyon friss – értesültünk arról, hogy a kormány újraszervezte a Neanderlandet, de ezúttal Budapesten, szigorú őrizettel és sokkal jobb felszereléssel. Ó igen, majdnem elfelejtettem! Halottakról jót vagy semmit, de Miklós nyelvészdiplomájáról utólag kiderült, hogy OKJ-s volt.   

Legutoljára szerkesztve: 2033. augusztus 17. 23:48

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.