Ironikus tud lenni az élet, szó ami szó. Az Ad Astra elképesztő erőt ölt minden megjelent könyvébe, hiszen a ragyogóan fehér lapokon kívül a szép borítók is sugallták a könyvek minőségét, nem is beszélve a látványos könyvbemutatókról. Nekem nem tisztem találgatásokba bonyolódni, de alkalmasnak láttam az időt arra, hogy írjak a kiadó könyveiről.

Emlékszem, mikor elstartoltak, és amikor először láttam a Libriben a köteteiket. Négy könyvvel kezdték, de nekem a legjobban A felhúzhatós lány keltette fel az érdeklődésemet biopunk mivolta miatt. Akkoriban nagyon ráfüggtem a punk SF-re, és minden érdekelt, ami ezzel a témával foglalkozik. Cyberpunk téren megtapasztaltam a jót (Snow Crash), a kevésbé jót (ClipArt), a klasszikust (Neurománc) és a magyart (Szintetikus álom). Ezért érdekelni kezdett, hogy vajon milyen lehet mindez biológiával ötvözve. Megvenni sajnos nem tudtam a könyveket, és aktív wikipédistaként szerettem volna, ha ezekről a könyvekről van cikk. Engem is elbűvölt ugyanis az SFmag tevékenysége, akik nagyon éltették ezeket a regényeket, így én, kinek akkor még csak a mangák jelentették az angolul olvasott irodalmat, öröm volt belegondolni, hogy kortárs sci-fik jönnek hozzánk, így nem kell évekig várni. Sajnos ekkor kezdődött meg a csalódások sorozata.

A kötetben (a felhúzhatósban) több bakit is találtam. Az első ilyen a „hekker” volt. Utálom ezt a kifejezést fonetikusan, ROSSZUL látni. Az ugyanis még mindig heker vagy hekör, de egy K-val ejtve. A hackerek pedig nem hekket fognak. A másik pedig a rosszul átírt japán kifejezések sora volt, ugyanis a gajdzsin az rendesen gaidzsin, az egyik szereplő nevét – Emiko – pedig kicsi o-val kell írni, erre a regényben mindenhol hosszúval volt látható. De ezek csak stilisztikai hibák, és mindezek ellenére is élvezhető lett volna a regény, ha a modern SF csúcsteljesítménye nem hasal el öt ponton:

– Túl sok a thai kifejezés, és nincsen leírva a jelentésük sem, ami zavaró volt. 

– Az egész regény nagyon nyomatta a depressziós jövőt. Minden alkalmat megragadott arra, hogy bemutassa, milyen szar a jövő, de engem nem tudott meghatni. Talán épp ezért. A hangulatkeltés nálam nem elég egy jó könyvhöz.

– A karaktergárda nem viszi el a hátán a sztorit…

–… ami rohadt lassan indul be, és sajnos nem bírtam kivárni.

– A regényt körüllengő díjeső és az erőteljes rajongótábor áradozása miatt rávetült a túlértékeltség fátyla, melyet nem tudtam leszedni róla. Ez nem több, mint egy modernizált Neurománc.

Életem legnagyobb csalódása volt, de nem adtam fel. A Kvantumtolvajba belekezdtem, de azóta is ott van a polcon, félbehagyva. A Marija Morevna és a Halhatatlan pedig villámgyorsan záródott be előttem. A Zoo Citynek és A dervisháznak viszont szeretnék esélyt adni, hiszen az Oszamát már végig bírtam olvasni és a Harmónia pedig nagyon bejött. Amit pedig a legtöbbre becsülök a kiadónál, az a Leviatán-sorozat, mely átkerült a GABO kiadóhoz, így a befejezést már náluk kell keresni. A Leviatánt élveztem olvasni, jelenleg a Behemótot olvasom olyan gyorsan, amennyire csak bírom. Azért mindenesetre hálás vagyok, hogy a kiadó elküldte nekem a könyveit, és volt lehetőségem írni róluk.  Több cím is, ami még nem lett olvasva, bejövős. Az Ingókövekbe már belekezdtem, és eddig határozottan ígéretes. Viszont van egy majdnem közös betegsége ezeknek a könyveknek: nehezek.

Nem hittem volna, hogy akad olyan SF közegben tevékenykedő kiadó, aki számára az igényes irodalom a nehezen emészthető, kis rétegeknek való könyveket takarja. A Leviatán-sorozat kivételével mindegyik olyan regény volt, melyet a témában nagyon jártas, új élmény után kutató vagy csak szimplán sznob olvasók tudtak élvezni. Magyarországon pedig a mai helyzetben egy ilyen vállalkozás elég merésznek mondható, pláne ha azt ilyen magas színvonalon végzi a kiadó. A rétegen belül is rétegeknek adtak ki, elképesztően jó minőségben, és biztos vagyok, hogy ha akadt is köztük az eladásokat tekintve népszerű kötet, nem lett egyik sem országos bestseller. A kiadókat pedig gyakran terhelik óriási adók és más költségek, tehát hiába adja ki valaki az általa jónak tartott regényeket, állam bácsi neki sem kegyelmez, bár ebben az esetben a terjesztők szokták megszopatni őket. A kompromisszumok tehát elengedhetetlenek, és a kiadó profiljától igencsak távol álltak a populáris művek. Ez ilyen réteg nem biztos, hogy el tud tartani egy egész kiadót, pláne egy olyat, amelyik ennyire magas szinten űzi a könyvkiadást.

A könyvek mögött nem működött hollywoodi gépezet, nem lett belőlük videojáték sem, és a laikusoknak sem volt célszerű ezekkel kezdenie az SF irodalommal való ismerkedést, éppen a nehéz emészthetőség miatt. Az pedig, hogy ezek közül kevés lett kultuszkönyv (talán Bacigaupi regénye érheti el azt a státuszt pár éven belül, mint amit a Neurománcnak sikerült a 90-es években), remekül megmutatja azt, amit a kiadó könyvei alapján leszűrtem: a kortárs SF-ből szinte teljesen hiányzik az, ami miatt én belehabarodtam a fantasztikumba. Túl reális akar lenni, és emiatt gyakran kihagyja a humort, és az igazán jó karaktereket is, és a jövőt szinte mindig sötétnek festi le. Az érzelemkeltés a férfi szerzők részéről hátrányba szorult, a nőknél pedig erősen felerősödött, és talán épp ennek köszönhető, hogy az elmúlt évek legnagyobb könyvsikereit ők írták meg. A fantasyre is ugyanez vonatkozik. A mágia egyre jobban visszahúzódik, és a mesebeli teremtményeken kívül nem sok elem található bennük, ami egyértelművé tenné azt, hogy fantasyvel állunk szemben. Persze akadnak nagyon jó alkotások és kellemes meglepetések, de egyre inkább veszik ki belőlük a fantázia teremtőereje, ami szerintem létfontosságú egy jó spekulatív fikciós regényhez.  Jó szereplők, jó világ, jó sztori. Ha ezek megvannak, már jónak számít egy könyv, vagy ha valamelyik hiányzik, akkor az egyik kimagasló legyen. Érdekes módon a kortárs SF – mint a magyar, mint az angolszász szerzők jelentős része – ezeket hanyagolja. A szereplőiket nehezen jegyezzük meg, annyira semmilyenek és annyira kevés egyedi vonásuk van.  A világ annyira hiteles akar lenni, hogy nem töltődik föl sok egyedi tartalommal, a sztori pedig letérdel az ötletek elé és leszopja/kinyalja őket. Ez pedig elég ciki egy olyan kiadótól, aki magát „a képzelet kiadójaként” tünteti föl. Ha a képzeletet túl szorosra fogják a hitelesség gyeplőjével, nem lesz egzotikus vadsága és rejtélyessége.

És így belegondolva, talán emiatt bukott el az Ad Astra, és emiatt nem tudok már szimpatizálni az SFmaggal sem. Olyan szerzőket és írói megoldásokat istenítenek, akik habár mutatnak újat, itthon nem számítanak emészthetőnek, hiszen kiadványaik nem jutnak el elég széles körbe. A magyar embernek van egy kialakult képe az SFről, ez pedig az, hogy szórakoztató. Az Ad Astra kiadványai közül kevés minősült valódi szórakoztató irodalomnak, ellentétben a Fumax által kiadott Leviatán ébredésével, melyből süt, hogy szórakoztatni szeretné az olvasót. Az Ad Astra könyvei inkább elgondolkodtatóak, ez pedig – valljuk be – ma már nem trendi, pláne nálunk. Egy fix, szűk réteget vonz, de nem azt, amelyik szórja a pénzt. A Galaktikánál pl. meg lehet azt figyelni, hogy a kiadott könyvek egytől egyig valamilyen oknál fogva fontosak, a maguk nemében egyediek, de csak töredékük válik igazán sikeressé.

Meg kell találni azokat a könyveket, melyek a magyar nép számára mondanak valamit, vagy szórakoztatóak. Ezek többnyire történelmiek, középkorias vagy mesés fantasyk, krimik, háborúsak vagy a magyar társadalomban is fellelhető problémákra reflektáló művek, esetleg pornó. Mit tudnának a hazai olvasók kezdeni a transzhumanizmussal, amikor a technológia nagyon lassan szivárog be hozzánk? Mit tudnának kezdeni a matematikára építő sci-fikkel, amikor a népesség nagy része hülye a matekhoz? Miért bombáznánk őket valósághű, hiteles sztorikkal, amikor a magyarok nagy része infantilis és paradoxonokkal teli életet él? Miért akarnának bonyolult műveket olvasni, amikor a magyar emberek egy jelentős része lusta?

Csak mert valami trendi külföldön, nem biztos, hogy nálunk is az lesz, hiszen egy társadalmi problémáktól szenvedő ország vagyunk, ahol a természettudományok kevés embert érdekelnek. Jobban foglalkoztatja őket valami, amibe elbújhatnak, amibe elmenekülhetnek. Felesleges a jövő sivárságával bombázni a magyarokat, amikor a jelenük is katasztrófa.     

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.