„A magyar embernek semmi nem elég jó.” – hallhatjuk sokaktól, beleértve saját honfitársainkat is. Azelőtt úgy gondoltam erre a szövegre, hogy felesleges, konfliktuskeltő berögződés, semmi több. De mióta egy kiadónál tevékenykedem, azóta én is azok közé tartozom, akik ezt megerősítik. Az emberek olyan felesleges dolgok miatt képesek hisztizni, hogy az valami elképesztő. Régebben összeszedtem a Boldog Olvasó szubjektív ismérveit, ezért most ide leírom még egyszer, elmagyarázva, miért is gondolom így.

Akkor vagy boldog olvasó…

- ha nem kötsz bele a borítóba.
- ha nem basztatod a kiadót.
- ha megérted a hibák mögött álló dolgokat.
- ha képes vagy úgy élvezni a szöveget, hogy nem szeded atomjaira. 

Kezdjük az első strigulával.

A borító az a dolog, amibe valaki biztosan beleköt. És nem csak a Galaktikánál van így, hanem minden kiadónál. Az emberek gyakran azért sírnak, mert „nem illik a könyvhöz”, vagy mert „túl egyszerű”. Na most, a borító dolga az, hogy eladjon egy könyvet. Éppen ezért változnak meg néha a címek is. Az, hogy egy kisebbség nagyon hangosan tüntet egy borító ellen, abszolút semmit nem számít. Legutóbb a STALKER – Piknik az árokparton új kiadásánál ment ez. A borító szerintem nagyon dögös, és nekünk a szerkesztőségben is tetszett. Egyszerre szólítja meg a S.T.A.L.K.E.R videojáték rajongóit, és a Sztalker film szerelmeseit is. Ez egy marketingszempontból abszolút győztes borító, és még sokan ebbe is belekötöttek. Érdekes módon három dolgot senki nem említett meg.

 – Az eddig kiadott magyar változatok körül ez az egyetlen olyan, aminek a borítóján FEL VAN TÜNTETVE a STALKER mellett a kisregény eredeti címe is.

– A Galaktikás kiadás az első CENZÚRÁZATLAN magyar változat. A korábbiak mind megvágott verziók voltak. Erről bővebben a Borisz Sztrugackij által írt utószóban olvashatunk. Ezen kívül tartalmazza a forgatókönyvet is, ami a korábbi kiadásokban is szerepelt.

 – Ez a regény hiánycikk volt HÉT ÉVIG (!). Ha az antikváriumokban, vagy a Vaterán felbukkant belőle eladó példány, akkor azt magas összegekért árulták (nekem volt két régi példányom, és azokat vásárolták meg tőlem egy jó kis összegért). És tudjátok mi a vicces? Még így is elvitték őket. Most megjelent a Galaktika jóvoltából egy könyv kb. 3000 – illetve olcsóbb, ha akciósan rendeli meg az ember – forintért, ami egy átlagos könyvár mostanság. Ráadásul egy szép, digitálisan festett borítóval, kibővített, cenzúrázatlan tartalommal, szerzői utószóval és egyéb extrákkal.

És most komolyan, ezek után TÉNYLEG a legnagyobb problémátok az, hogy a borító nem tetszik, aminek a TÖRZSÉT fogjátok bámulni a legtöbbet?

Most vegyük a másodikat.

Nem csak a borító az, amivel basztatni szokták a kiadót. Ott vannak még a fordítások, a szerzői paletta, stb. Most akkor ezekre reagálnék.

– A fordítások olyan dolgok, amikkel nem csak a Galaktika, de a többi kiadó is rendszeresen befürdik. Minden kiadónál lehet találni olyan könyveket, amikbe fordítási, szerkesztési vagy helyesírási hibák csúsznak be. Ez azért van, mert a fordítók között is széles a paletta. Azt mondják, a puding próbája az evés, így a fordító tehetsége is élesben ismerszik meg. Vegyük például Pék Zoltánt. Pék Zoltán nagyon jól tolmácsolja Neil Gaiman, Philip K. Dick és sok más szerző munkásságát, de William Gibson A holnap tegnapja című regényében ő is vétett hibákat. Hibázni emberi dolog, pláne ha valaki olyan bivaly szerzőt kap fordításul, mint amilyen Gibson. A fordítókat pedig próbálgatni kell, hogy kinek mi fekszik, mire használható, ezért előfordulhat olyan, hogy véletlen valaki rossz művet fog ki, aminek a tolmácsolására nem alkalmas. Megjegyzem, ezen fordítók ritkán dolgoznak legközelebb ugyanazzal a szerzővel.

És hogy védjem még egy kicsit a fordítókat: előfordul, hogy maga az eredeti szöveg kezelhetetlen. Sokan, ha rossz könyvet fognak ki, azonnal a fordítóra fogják a szöveg olvashatatlanságát. Abba bele sem gondolnak, hogy maga az író az, aki nem tud jól fogalmazni. Egy fontos fordítói szabály az, hogy a szerző stílusát annyira jól kell áthozni a magyar nyelvben, amennyire csak lehetséges. Ha ennek az az ára, hogy a magyar szöveg az eredetihez hasonlóan pocsék lesz, az nem a fordító hibája. Azt meg nem várhatja el senki, hogy a fordító társszerzővé váljon, és újraírja a művet, hiszen akkor megbomlana az író és a kiadó közötti költői szerződés.

– A szerkesztőket is meg lehet érteni. Egyrészt őket is próbálgatni kell, míg kellőképpen bele nem jönnek, másrészt pedig az ízlésükkel tök ellentétes, gyakran – számukra – unalmas írásokat is kell szerkeszteniük. Ez a hosszabb műveknél szokott zavaró lenni. Ezt gondolom sokan megértjük. Aki nem szeret unalmas történeteket olvasni, képzelje maga elé annak a fejét, aki dolgozik is velük. 

 – Vannak, akik azért panaszkodnak, mert a szerzőink listája rövid. Vannak nálunk életművek, és pár regényes szerzők is. Ebben félig egyet tudok érteni a panaszos felekkel, hiszen én is szívesen olvasnék néhány olyan szerzőnktől, akit ritkán adunk ki (Stephenson, Doctorow, Heinlein, Lethem vagy Haldeman), de a Galaktika – és a többi könyvkiadó – nem non-profit szervezet. Nekik az az érdekük, hogy PÉNZT KERESSENEK a könyvekkel. De még így is egész jól állunk. Vinge-et is a Galaktika mutatta be a hazai közönségnek, nem is beszélve Lukjanyenkóról, Sawyerről, Wilsonról vagy McDevittről. Sok olyan regényt is a Galaktika adott ki, melyek korábban sehol nem jelentek meg magyarul.

A másik probléma a hamis ígéretekkel van. Igen, a Galaktika sok mindent ígér, de ugyanolyan sok dolog jöhet is közbe. Például mi adtuk volna ki Card Végjátékát is, de arra senki nem számított, hogy egy kis kiadó – a Dáin – le tud csapni egy ilyen nagynevű regényre. Ők be is buktak vele, de a Galaktikánál sikere lett volna, hiszen mégis csak bejáratott, nagy SF kiadó. És most megemlítenék valamit: minden, amit a Galaktika hosszú távra nyilatkozik a könyveiről, amiket ki akar adni, azok CSAK TERVEK. Igen, ki SZERETNÉ adni, de nem biztos, hogy KI IS TUDJA. Sok szerzőt kinézett magának a kiadó, akikkel foglalkozni szeretne, de ezek közül több más kiadóknál jelent meg.  Ennek az az oka, hogy nagyon nagy a verseny a kiadók között, a Galaktika pedig CSAK AKKOR tudja felvenni a kapcsolatot a szerzői jogokért felelős testületekkel, ha már teljesen FIX, hogy az a könyv itt, ekkor és így megjelenik. Na most, mire ez eldől, addig eltelik egy kis idő, és az idő alatt már mások leszerződhetnek az illetékesekkel. Emiatt sokszor kellett átszervezni a kiadási ütemtervet is (a csúszások is az ilyen esetek miatt történnek leginkább). Azért remélem senki nem hibáztatja a kiadót, amiért szeretné abszolút biztonságtudatban megjelentetni az ígért szerzők könyveit.

Aki meg amiatt panaszkodik, hogy a magyar könyvpiacon – ez ismét az összes hazai kiadóra vonatkozik – sok kiadatlan író van, annak azt üzenem, hogy nézze meg az elmúlt években megjelent sci-fi és fantasy regények kínálatát. Találunk közöttük olyat, ami nem díjnyertes, sikeres szárnypróbálgatás, külföldi bestseller vagy egy befutott franchise kiadványa? Elég ritkán. A kiadók megpróbálnak olyan szerzőkkel leszerződni, akik díjakat nyertek, vagy nagyon sikeres bestsellereket adnak ki tőlük. Ez érthető, hiszen mindenki fixre akar menni. A Galaktikának pedig ilyen téren abszolút nincs hiánya. Alig jelent meg nálunk olyan regény, ami, vagy aminek az írója ne nyert volna díjakat. Tehát: a magyar olvasók kegyeiért a LEGJOBBAK LEGJOBBJAI versengenek. És még így is megy a hiszti emiatt… elképesztő.

Ami pedig a hazai könyvpiac anyagi helyzetét és teherbírását illeti, szerintem ÖRVENDJÜNK, AMIÉRT EGYÁLTALÁN MEGJELENIK VALAMI. Bár a könyvkiadás egy évente többmilliárd forintot megmozgató iparág, rengeteg benne a lopás. Bizony, még itt is. És most nem arról van szó, hogy sokan az internetről töltik le őket ingyenesen (Rondár törvénye: „Egy technológia Magyarországon csak akkor válik népszerűvé, ha jogtalanul eltulajdoníthatunk vele valamit.”). Inkább arról, ahogy a könyvterjesztők és a könyvesboltok visszaélnek a helyzetükkel. A kiadók nem hiába akcióznak állandóan az oldalukon. Ha ugyanis tőlük vásárolsz, akkor tisztán őket támogatod meg, és nem kerül a pénzed egy kis része a terjesztőkhöz. A Szukits sem hiába tesz egy csomó könyvet csak náluk megrendelhetővé. Ezen kívül egy kiadónak ki kell fizetnie a jogdíjat (ezért drágább a magyar verzió az angolnál), a fordítót, a szerkesztőt, a terjesztőt, a nyomdát stb.

Ha nincs egy kiadó mögött stabil háttér, akkor akár három sikertelen könyv is kivégezheti. Ezért maradnak félbe trilógiák, sorozatok, mert ha még ki is alakul egy minimális vásárlóközösségük, nem biztos, hogy az elég egy mondjuk tíz kötetes ciklus kiadásához. Nekem az egyik legnagyobb szívfájdalmam a Vurt, aminek egyetlen kötete olvasható magyarul a könyv rossz eladásai miatt. Megértem, ha az olvasónak fáj, hogy kedvenc szereplői további kalandjait nem olvashatja el, vagy kedvenc írójának életműve félbemarad, de sajnos így megy ez.

Ezért szoktuk – és mások is – kérni az olvasók türelmét és megértését. A könyvkiadás nem jövedelmező, ezért mindenképpen szenvedély kell, hogy legyen lelki erőd a feladathoz. De ha állandó basztatást, nevetséges elvárást, agresszív hisztit és sznobizmust tapasztalunk, akkor a mi lelkesedésünk is csökken, és egyre többször fogjuk feltenni azt a költői kérdést, hogy „minek szenvedünk mi itt?”. Örvendjünk tehát a hazai piac megjelenéseinek, és tegyük össze a két kezünket, hogy még él. Én is ezt teszem.

– A végső pont pedig, hogy nem kell atomjaira szedni a szöveget, hanem élvezni kell

Véleményem szerint a szerkesztő feladata, hogy hibát találjon egy szövegben, nem az olvasóké. Ha valaki úgy olvas könyvet, hogy minden hibát észrevesz, az azért van, mert minden hibát ÉSZRE AKAR venni, hogy BELEKÖTHESSEN valamibe, ami izgatja kritikusi faszát vagy pináját. Erre utaltam azzal, hogy bizony nekünk semmi nem elég jó, ezért neki kell állnunk okoskodni. Jobban szeretem azt az olvasót, aki engedi, hogy beszippantsa a könyv, és nem játszik nyelvtannácit. A kártékonyan elitistákkal az a legnagyobb gond, hogy az elvárásaik túlságosan magasan vannak ahhoz, hogy teljesíthetőek legyek, létük pedig egy olyan országban, mint a miénk, majdhogynem megengedhetetlen. Az ilyen elvárások a következők:

– Keményfedeles könyvek: lehetetlen elvárás. Túl drágák ahhoz, hogy minden könyvünkből legyen egy keményborítós változat. A Nobel-díjas sorozatnak pedig más története van.

– Klórozott, fehér papír: szintén nagyon drága megoldás. Emiatt szűnt meg majdnem a Metropolis Könyvek sorozatunk. Az a kiadási minőség nagyon jó volt, csak épp anyagilag tarthatatlan.

– Minden szerzővel lehessen dedikált példányt csináltatni: elég drága egy ilyen megszervezése, hiszen az ilyeneket mindig a Galaktika intézi.

– Minőségi könyvtrailer: eddigi tapasztalataink alapján a magyar olvasók nagy része nem néz ilyeneket, pedig készítettünk már egész pofás és humoros bemutatókat is.  

– Legyenek ajándéktárgyak: moziba ne vigyelek? Mondjuk egy galaktikás póló nem lenne rossz…   

Nulla elvárással természetesen senki nem ül neki egy könyvnek, de ezt az elvárást sokkal inkább a szerző teljesítményére, nem pedig a kiadás milyenségére kéne terelni. Tudom, hogy zavaróak az elgépelések, a fura honosítások (én a hekker, a kiber/gőzpunk, a fejszet és a gémer szavakon buktam ki régebben), de emiatt letenni egy könyvet és többé kézbe sem venni kártékony elitizmusra utal. Annyira még egy Galaktikás kiadvány szövege sem volt rosszul lefordítva, hogy emiatt le kellett volna tennem a könyvet, pedig az én ízlésemnek sem felelt meg minden könyvünk, ami eddig a kezem ügyébe került. És ha még olyannak is bizonyult, akkor sem hőbörögtem, max. írtam egy kritikát, minden hiszti nélkül, és kész. Az emberek elég nehezen tanulják meg, hogy van különbség az építő kritika és a hisztis hőbörgés között. Előbbit is meg lehet úgy fogalmazni, hogy az ember tanuljon belőle, ezt elhihetitek. Remélhetőleg „Hogyan kritizáljunk udvariasan, de hatásosan?” bejegyzést már nem kell írnom. Ha a hibákon túl tudunk lépni, akkor könnyebben átadhatjuk magunkat a könyv élvezetének.  

Sok ember hangoztatja, hogy regényt írni meg kell tanulni. Nos kritikát, cikket vagy élménybeszámolót szintén nem lehet vaktában írni, zéró szakértelemmel. Én is követtem el bakikat, amikor a cikkeimet írtam, nem vagyok rájuk büszke, de túl kell lépni, hogy fejlődhessek. Ez egy örök út, mert mindig lesz hová fejlődni, még akkor is, ha már minden díj a tiéd, amit csak adhat a szakma. Az olvasó pedig azért szerencsés, mert végigkövetheti az író fejlődését az elejétől a végéig. Legyünk mind Boldog Olvasók, és ne Herélt Duzzogók.  

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.